esélytelen

Lassan történik minden.

Ti sem látjátok és én sem.

Benne van a forgatagban, a zuhanásban, az örvényben ami minket körülvesz, mert ez az a lassú elmúlás, a nagyból a kicsibe, az összetettből az egyszerűbe. Az esti köd sűrűje, a hallgatag, de a távolban morajló szél tompa ereje, a száraz levelek zizegése és a hajlott ágak recsegése, ropogása. Megadják magukat az elkerülhetetlen fordulónak, a velünk mozduló, minket is sordó folyamatnak, a csendes végnek.

A szomszéd lámpát gyújtott.

Nem kicsit, kis villanykörtéset, amin rajta 40W, hanem nagyot, reflektorosat, téglalap alakút, erőset, határozottat: ez a mi bejáratunk, kivilágítjuk, ha jössz. Érzékeljük, mert az infra nekünk dolgozik, a kamera is mindent lát, ott fent, a sarokban, látod.

A ház nincs kész, csupasz tégla formálja és az antikolt cserép, gyárilag régiesített az új házon. Ablakok mögött sápadt fény jön ki, ha bent vannak, mit tesznek ott bent, rejtély.

Nem mozdul ott semmi.

De kint, felénk fordulva, ott ordít a lámpa, ha ő úgy gondolja, valami mozdul előtte, cinege, macska, mókus, kutya. Világítani kell a benti semminek, ha egyszer ez a dolga. Valaki mozduljon, ha senki, hát ő majd igen.

Lassan jött a front, északnyugatról belepte a hegyet, beletolult a völgybe, kisöpörte a rezzenéstelen meleget. Nem szólt semmit, nem dörgött, villámlott, mintha az a lámpa dolga lenne innét. De esett, zúgott az eső hirtelen, robbantak a cseppek a száraz, poros földön.

A szomszéd lámpát gyújtott, erőset és nagyot, mostantól nem is kapcsolta le, teszi azt majd az infra, jól van ez így.

Odafent őrjöngött a vihar és eljött az ősz.